Az a szerencse ért, hogy életem első harminc évét Zugligetben, Budapest legszebb hegyvidéki részén tölthettem. A lakásunkból a János-hegyi kilátó látszott, meg az erdő. A szerelem életre szóló, azóta sem tudom magamat alföldi környezetben elképzelni. Tériszonyom van a lapályon, de már Kispesten is.

Természetes, hogy az első futó nekibuzdulásaim terepe is itt volt. Hegy, völgy, erdő. Ha hegyen laksz, gyakorlatilag lehetetlen szintkülönbség nélkül futni, vagy bringázni. Utóbbiról le is szoktam. Nem volt nagy élmény a TUPICT típusú, sárnehéz géppel föltekerni az Árnyas úton. Viszont nem nagyon volt állóképességi problémám, mármint normális értelemben, normális igénybevétel esetén. Azonban a maratoni futás köztudottan abnormális tevékenység.

A tavalyi év egyik legnagyobb tapasztalata, hogy főleg állóképességgel nem bírtam a maratont. De mi is az az elvont fogalom, hogy állóképesség? McMester szerint van ugyebár endurance, stamina és speed. Öööö. Az első kettő közötti különbséget nehéz magyarítani. Az endurance a táv teljesítésének képessége. Mérnöki nyelven fogalmazva szükséges, de nem elégséges feltétel. A stamina pedig az egyenletes tempófutás képessége. Angolul így hangzanak a definíciók:

Endurance: "the ability to run for longer and longer"

Stamina: "the ability to run a steady pace for long periods of time"

Speed: "maintain your speed over a longer period of time"

Asszem nekem egyértelműen stamina problámám van. Steady pace for long period, jöjj hozzám... Nos, igen. Alig négy órát kell kibírni, ugyebár. :-)

Mindhárom tényezőt más-más edzéstípusokkal lehet fejleszteni. A stamina edzések között számos olyan van, ami elborzasztó, elvégre mindegyik az alany alapos megfingatását célozza meg. A legeslegjobb, azaz legeslegfingatósabb a váltakozó intenzitású edzés. Ez lehet intervallum-tréning, iramjáték, gyilkosozás, meg még egy csomó minden aberráció. Az embert már a gondolattól is leveri a víz, és felhorgad a gyomorszáj tájékán a szorító érzés. Már attól szúr az oldalam, hogy begépeltem az előző mondatot. Van azonban egy fajta stamina edzés, amit nem a szadisaták találtak ki a mazochistáknak: ez pedig a hegyi futás. És itt térek vissza én is a kiindulási pontra, azaz a közelben elérhető legnagyobb hegyre: a János-hegyre.

Több órás google Earth tökörészés után megszültem a döntést. Szépjuhászné-Kilátó-Normafa, majd vissza. Nem mondom, fostam rendesen. Azért az eleje 4,6 kili emelkedő, az utolsó száz méter meg egészen goromba, épeszű ember hágóvassal indul neki. Utána gurulsz lefelé a Normafáig, cserébe vissza megint emelkedik. Nem sokat, csak pont annyit, ami a fingatáshoz minimálisan kell. Szóval aggódtam, majd szombaton nekivágtam.

Kellemes futás lett belőle. Egyrészt érzelmileg sokat kaptam tőle: nagyon jó volt az ismerős kanyarokat, domboldalakat újra látni. Többnyire nem szokott nosztalgiám lenni Zugligetért, Pátyon is jól érzem magam. Most azonban megcsapott kicsit a hazatérés élménye. Saját közegembe kerültem, mint a hal, amit visszadobtak a vízbe. 

Az emelkedőt stabil 6:20 körül hoztam, végig jó tempót futva. Az járt a fejemben, hogy legközelebb lesz ez gyorsabb is. Aztán a vége agyonütött. Így is felértem 31 perc körül. Igazából a Normafától visszafelé érződött, hogy jó gondolat a stamina edzés. Olyan punnyadt voltam, hogy csak na. Lefelé szolid csorgás, nehogy csonthártya problémám legyen. Összesen 12,9 kili, 6:26-os átlag. Kurvára elfáradtam, minek szépítsem. Ugyanakkor nagyon jól esett, és ez a futás őszintén megmutatta minden hibámat.

Teljesen új síkra terelte a gondolkodásomat a tavaszt illetően. Ki is ugrott az idei tavaszi tervből a félmaraton, lett helyette Kékes. A Hegylakó visszatért.