1989-ben futottam először maratont, egy barátom biztatására. A felkészülésem roppant egyszerű volt, egy szép tavaszi délutánra esett. Kábé így:

"- Te Máté! Szólt a Barta, letéve a söröskorsót.

- No? Mondtam erre én, majd lenyeltem a sörömet.

- Te elég sokat szoktál futni, nincs kedved eljönni az Ibusz Maratonra? Tudod, kiment a bokája a haveromnak, akivel együtt futottunk volna.

- Érdekes ötlet, nem vagyok ellene. Mikor lesz a verseny?

-Holnap tizenegykor..."

Az épületes társalgást tett követte. Az, hogy másnap nem pusztultam el, kizárólag a véletlennek, meg a kajakos múltnak tudható be. Addig a leghosszabb távom a Vivicittá volt, igaz, az legalább órán belüli eredménnyel. Alig 16 évesen nem igazán fogtam fel, hogy mibe csöppenek. Ami azt illeti, valószínűleg ha tudtam volna, se érdekel. Nevezzük ezt mondjuk önbizalomnak, OK?

Kölökként csak lestem, amikor a rajtnál aggastyánok és dagadt mammerek sorjáztak körém. El sem tudtam képzelni, hogy ezek a kriptaszökevények fel tudtak egyedül kapaszkodni a buszra, amivel érkeztek. Valami osztrák nyugdíjas futóegylet volt amúgy, zöldes szerelésben. A rajtpisztoly eldördülése után elkezdtem futni, a naívitás diszkrét bájával. Olyan ötperces ezrekkel mehettem, rögtön faképnél hagyva a nyuggereket, majd lassanként szinte mindenkit körülöttem. Az egómat az első csapás akkor érte, amikor a Szentendrei úton kifelé menet már a vasút hídnál szembe jött az eleje, pedig a fordító az Omszki-tónál volt... Ideje lesz belehúzni, gondoltam botor módon. Sajnos nem maradt róla adat, de biztosan két órán belül voltam féltávnál. Ekkor már éreztem, hogy ebből baj lehet. Enni és inni ugyebár sportember nem szokott edzésen, ezért hamarosan jelentkezett az eléhezés. Kb. 25-nél haltam meg teljesen, elfogyott a kraft. Kezdett elhömpölyögni mellettem a tömeg, végül jöttek a labanc nyugdíjasok is. Amikor az utolsó nagyseggű vénasszony is lehagyott, önvizsgálatot tartottam. Végül mégsem adtam fel. A hátam megett fölbukkanó csuklós Ikarus mentett meg. Felélesztette bennem az öntudatot, elvégre csak nem fogok szégyenszemre busszal menni a célig? Ráadásul tisztán látszott, hogy ugyanolyan kripli leszek napokig akkor is, ha vert seregként bekullogok a célba, meg akkor is, ha felvesz a záróbusz. Ezért inkább elkúsztam a célig a saját testnedvemen, mint a csiga. Fogytam négy kilót, pedig egy gramm háj se volt rajtam. A vége 4:42:22 lett. Nyújtás helyett összeestem. Délután már nem bírtam egyedül kiszálni a kádból, boldogult nagyanyám és a muter együtt is alig bírtak kipajszerolni. Másnap nehezen tudtam menni, ami azért egy kétnapos, túrázós osztálykiránduláson nem előnyös. Mindenki büszke volt rám, kivéve saját magamat. A nagyseggű öregasszonyokat azóta is utálom.

A következő évben a sérült önbecsülésem helyreállítása végett ismét neveztem. Napi 10 kilit futottam, hónapokon át. Minden nap meghaltam, minden futást versenynek tekintettem. Kizárólag otthon, Zugligetben futottam, kábé 270 méter szinttel alkalmanként. Találtam társat is, egy kedves barátom, Gyuri személyében. Együtt könnyebb volt a felkészülés. Nem vezettem naplót, de jó sokat, legalább 800 kilit hozhattam össze a versenyig. Konkrét célokra nem emlékszem, csak a bosszú éltetett. Majd én megmutatom annak a mocsok távnak, hogy ki a jobb... A szent cél érdekében inni is hajlandó voltam a versenyen, noha enni még nem. Persze a szakaszolatlan, dúvad jellegű felkészülés, a hosszú futások teljes hiánya megbosszulta magát. Mivel a versenytaktika fogalmát az előember nem ismeri, a szokásos erős tizkilis futótempóval kezdtem. 36-ig ment jóval hatpercen belüli ezrekkel, akkor viszont kaptam egy egész lábra kiterjedő görcsöt. Ordítottam, ugráltam, sántikáltam. Majd folytattam a futást, erősen leharcolódva. 4:12:57-es eredmény született, ami azért már nem volt rossz. Az észnélküliség dacára is javítottam fél órát, és roppant büszke voltam magamra. Másfelől viszont dühített, hogy megfricskázott az ellenség. A görcs miatt nem volt felhőtlen az öröm, és nem jött össze a négyórás idő sem.

A harmadik évben már közel öt hónapot edzettem, még mindíg dúvadként, ugyanott. Éjszaka futottam az erdő szélén, meg túristautakon. Volt, hogy fára menekültem vaddisznó elől, volt, hogy kóbor kutyák kergettek meg. Ja, anaerob intervallum-tréning... Legalább 1.200 kili jött össze, a Vivicittát ötven percen belül futottam. Lábon hordtam ki egy ínhüvely-gyulladást, majd végre vettem egy igazi futócipőt, és azt hittem, ezzel mindent megtettem a sikerért. A szépemlékű Adidas Marathon Special cipő tényleg szuper volt. Egyértelmű célom is lett: 3:30:00. Ékes példája persze a képességek túlbecsülésének... Olyan egyszerűen hangzott az ötperces átlag, ennyi. Taktikával nem készültem, de az órám szíjjára már felírtam az összes résztávot. Itt-ott ettem némi szőlőcukkert, majd az elejétől a végéig igazi futók közt haladtam a célig. Nem engedtem, hogy elszaladjon velem a ló az első tíz alatt, így végre teljesült az álmom egyik fele: futva tettem meg a távot a célvonalig. A 3:53:11 kifejezetten jó eredmény egy 18 éves amatőrtől, de én akkor ezt másképp éltem meg. Kedvemet szegte a "kudarc", ugyanakkor életre szóló önbizalmat is adott az eredmény. Ez a furcsa kettősség végül oda vezetett, hogy a következő 14 évben nem nagyon futottam.

Főiskola, bulizás, rendszertelen éltmód következett, kevés mozgással. Majd állást kaptam az Eskimo jégrém marketingjén, és elindultam a lejtőn. Az irodai munka, a rendszeres étkezések és a tömérdek Magnum jóvoltából hónapok alatt híztam fel vagy tíz kilót. Kövér kisgyermek voltam, később is könnyen jött fel a zsír. A szikár maratonista lassan elmerült a hedonizmus mocsarában. Jöttek más munkahelyek, sportolgattam is, de lassan-lassan egyre punnyadtabb, lerobbantabb és kövérebb lettem. Építkezés, házasság, stressz. Így érkezett el az utolsó futásom tizenharmadik évfordulója. Az akkori munkahelyemen csapatot szerveztek a Bécs-Budapest futásra, és kellett egy tartalék. Ismét elragadott a hübrisz, igent mondtam. Keserű ébredés következett. Lementem a Szigetre, és nekiindultam a körnek. Féltávig sem jutottam. A klottgatya véresre dörzsölte a tökömet, a gagyi zokni miatt feltört a hirtelen felindulásból vásárolt cipő. Teljesen elkészültem három kilométertől, napokig izomlázam volt. A következő három hónap a rég elfelejtett kajakos küzdeni tudás és az örökletes családi konokság diadala lett. Végül már óra harmincon belül futottam a három kört. Szerencsére a megmérettetés elmaradt, a többiek végül nem neveztek csapatot a versenyre. Nem mondom, nagy kő gördült le a szívemről. Viszont azóta, vagyis 2004 nyara óta ismét futok, több-kevesebb rendszerességgel. Nem is tervezem abbahagyni.