Pénteken megesett az idei első harminc plusszos edzésem. Sajna, trágya idő volt, maradt a robotizált futás. Nem mondom, isssssszonyúan unalmas három órát gépen futni. Szerencsére volt a masinában tévé, úgyhogy megnéztem közben egy komplett sífutó világkupát, egy hokimeccset és egy csomó ócska reklámot. De legalább nem untam magam halálra. Amint azt az előző posztban már megénekeltem, a versenyig hátralévő időben a 30 feletti állóképességemet kell fejlesztenem. Ebből kifolyólag (és Gerisógor intelmei dacára) a tervezett maratoni tempónál picit erősebbre állítottam be az automatizált hajcsárt: 5:27, azaz 11 km/h. Elsősorban arra voltam kíváncsi, mit művel a pulzusom az idő haladványában.
Az első 10 kilit gyakorlatilag végig a gyógytartományban töltöttem: 132, azaz 70% alatt. Itt egy rövid, de intenzív technikai szünet következett, hála az ebédkor elfogyasztott light cola + kaukázusi kefír kombónak. Az egész nem tartott két percig, és 128-as pulzussal folytattam a futást, szóval nem befolyásolta a tesztet. Biztatóan sokáig alacsony maradt a pulzusom, nagyjából 26 kilinél léptem át a 150-et, vagyis 80%-ot. Ez már nem annyira tetszett, mivel reménykedtem benne, hogy elérem a 30-at még a küszöb alatt. (Érdekes, de a 2010-es bécsi futásnál is 25 körül ugrott meg a pulzusom, onnan viszont elég komoly lassulás következett. Kicsit tehát aggódtam.) Azonban nagy megelégedésemre nem történt semmi drámai. Mentem tovább ugyanabban a tempóban, küszöb környéki pulzussal, közben újabb gólt ütött a moszkvai Dinamó, semmi extra. A harmincadik kilit 162-vel abszolváltam, ami papírom már a tejsavküszöböm. Erőnlétileg még rendben voltam, a lábaim nem nagyon fájtak, jele sem volt a Falnak. Mivel az aznapi futást 32 kilire terveztem, gondoltam, megtolom az utolsó kettőt. Felgyorsítottam 5:00 perces tempóra, és vártam a hatást. Semmi különös (168). Aztán 4:30-ra, na itt már elfogyott a levegő (175), úgyhogy visszaálltam az 5:27-re, és szépen bekocogtam.
A 32 kili 2:53:49 lett, és 30-ig tejsavküszöb alatti pulzussal futottam. A végén még erősíteni is tudtam, és így sem rogytam meg. Az előző posztban leírtam, hogy a célidőmhöz McMillan 20 mérföldes elvárása 2:53:53, halleluja, ezt megcsináltam. Ráadásul a 32. kilinél is úgy érzeztem, menne tovább. Ha nem is könnyedén, de még komfortosan. És innen egy 1:06:00-ás uccsó 10 kili is elég lett volna a négyórás álomhatárhoz... Több, mint egy perces lassulás, és még okés. Fuck yeah!
Két éve 3:19:30 volt a 32-es időm, 25 percet (!) javultam. Eddig. :-) És még van hátra 8 hét.
Lassan kezdem megérteni, miért futnak emberek 40 kili feletti edzéseket a maratonra készülve...
