Apa futkározik

A lábfájással kezdődött. Az utóbbi hetekben minden futás után fájogatott, néha sajgott a talpam. De kezdjük az elején.

Píszí megfogalmazásban boka, és/vagy harántsűlyedésem van. Esetleg azt is mondhatnám, hogy erősen pronálok... A köznyelv ezt többnyire ordas lúdtalpként jellemzi, pedig nem is az. Érdekes a dolog, mert a talpam lenyomata teljesen normális, a talpboltozatom többé-kevésbé rendben van. Azonban a sarokcsontom lelóg és kilóg. A gyerekkori lúdtalpbetétezés (harántemelő) gyakori bliccelése miatt úgy maradtam, ez van.

Szokták mondani, hogy egy futócipő 1-1.200 kilométerre jó. Bevallom, ezt nem nagyon hittem. Miért kellene egy-másfél év után kidobni egy cipőt? Nos azért, mert VALÓBAN meghalt. Persze lehetne jönni a bezzegazénidőmben, meg a máracipősearégi szövegekkel, de ez nem változtat a dolgon. Nem vagyok szaki, csak sejtem, mi történik.

Egyrészt a cipőgyárak lassan évente modellt cserélnek, nem érdekük a tartósság. Kell a pénz marketingre... Másrészt a kínai és vietnami tinédzsereknek is élnie kell valamiből, nem? Az összeesküvés-elméleteken túl azonban tutira dolgozik a fizika is. Az elmúlt húsz év alatt a futócipők egyszerű lábbeliből űrhajókká fejlődtek. Emlékszem, mekkora durranás volt anno az Adidas Marathon Special az ütéscsillapítással, vagy a Torsion a két részből álló talppal. De említhetnénk a Nike Air technológiát is. Addig meg volt ugyebár a Tisza cipő, meg a kínai tornacsuka.

Amikor 1990-ben közel 10.000 (!) forintért megvettem életem első komoly cipőjét, csodát éltem át. Fekete Nike Air Jordan kosárcipő volt, gyönyörű. Szerelemből vettem, összevonva a zsebpénzemet a szülinapi és karácsonyi ajándékommal. Vagy ötszöröse volt az ára, mint a sztenderd rokkerpumának. Tudni kell, hogy a lábam két méret között van. Legtöbbször 42,5-ös cipőim voltak, feltéve, hogy lehetett feles méretet kapni. A Nike cipőből volt negyedes, harmados, feles, kétharmados és háromnegyedes... Becsináltam, komolyan. Akkor tudtam meg, hogy a lábméretem 42 2/3-os. Felvettem, és nem kellett vatta az orrába, sem két számmal nagyobb sámfa napokra. Pont akkora volt, mint amire szükségem volt. Megtudtam azt is, hogy az első pár napban bejáratós, ne ugráljak benne. Ugyanis a talpa belül hozzáidomul a lábformámhoz. Wazze, Star Wars. Olyan kényelmes volt, hogy az elmondhatatlan. Évekig viseltem boldogan. Sportcipőnek se volt utolsó. A teljes 175 centimmel tudtam benne akkorát ugrani, hogy megérintsem a gyűrűt. Egy életre megtanultam, hogy a minőség ugyan kurva drága, de végső soron kifizetődő. Mások elhordtak 2-3 pár cipőt, amíg én egyet. És még menő is voltam közben. :-) Oh tempora, oh mores.

A világ azonban nem állt meg itt, a cipőgyártás egyre gyorsuló spirálban kergeti magát a fejlesztésbe. Manapság egy valamire való futócipőben legalább négy spéci technológia van. És itt kanyrodunk vissza az elejére. Természetes, hogy egy lábformát felvevő, ezer darabból összeállított, puha talpú, könnyített felsőrészű cipő nem bír ki annyit, mint anno a Tisza. Ráadásul az ütődés-elnyelés elfárasztja az anyagot, a védő speckók elvesztik a hatékonyságukat. A kopóréteg meg elkopik. Nem történt ez másképp az én kedves Adidas Response Control cipőmmel sem. Nyugodjék békében. A csuka még mindíg szép, sétára, kertbe még évekig jó lesz. Csak futni nem lehet már benne, sajnos. Nosza, vegyünk másikat.

Mivel tökéletesen elégedett voltam a cipőmmel, nem nagyon akaródzott végigpróbálni ezerféle futócipőt. Igazából időm sincs rá. Outletbe el, Adidas boltba be, Response hatos polcról le. Felvettem, egyik lábra a régit, másikra az újat. Persze zoknicsere, az eladó elismerően bólogat. Rögtön megértettem, hogy miért fáj a lábam. Az újhoz képest a régi olyan volt, mint egy széttáncolt szteppcipő. Kocogtam egy kicsit az újban, de valahogy nem volt az igazi. Keskenynek éreztem a talpát középen, Levettem, megnéztem, és tényleg. Hölgyek-urak, Az új response talpa majd' egy centivel keskenyebb középen! Pedig Control változat volt, leellenőriztem. Elkeseredtem. Most mi a túrót csináljak? Az új Response nyilván nem játszik. Belebújtam hát egy Supernova Control-ba. Ronda, de finom: hófehér, némi narancssárgával. Hát mint mondjak, nem azért vettem, mert tetszetős. Viszont elöl-hátul Adiprene, középen torziós és boltozat támasztós. Pont, mint a régi, de ebbe már becsempészték a következő hype-ot a marketingesek. Formotion technology, ezt kapd ki. Gyakorlatilag két részből áll a sarok, állítólag a térdnek sokkal jobb. Meglássuk, meglássuk. Na, így lettem párosujjú patás.

Mi jöhet még? A jövöben a cipő fut helyettünk? Marty McFly rulez...

Pénteken megvolt az első idei teszt. Kicsit elcsúsztam, betegségek, meg a meló, miazmás. De sebaj. Szóval megvan az a vonal, ahonnan rajtolok. Sőt, egész jól állok. Bővebben? bővebben:

Tavaly az első futásom január 11-én volt, egy kört vállaltam be a Szigeten. Egyből a "gyere buci, hamm, bekaplak" módon láttam hozzá. Nyomtam, ahogy csak tudtam. Majd' belehaltam, 34:57 lett. Kicsit rosszabb, mint 6:30-as átlagtempó. Ráadásul napokig fájt mindenem... További két hétbe került, mire felerősödtem két körre. Az eredmény 1:05:40 lett, 6:15-ös ezrekkel.

Ehhez képest fényévvel jobb a helyzet az idén, lehet örülni. Gergővel lementünk a Szigetre, két körre. A három hétig tartó mínuszok utáni első plusszos délutánt csíptük el, olyan 3-4 fok lehetett. Se eső, se szél, tehát az évszakhoz képest ideális körülmények.

Bíztam benne, hogy hatpercen belül leszek, és esetleg órán belül beérek. Ennek megfelelően a McMester által "comfortably hard" néven nevezett tempót igyekeztem futni. Kíváncsi voltam, meddig fog menni. Úgy számítottam, hogy visszaveszek, amikor elkezdek elfogyni, és majd második kört megnyomom visszafelé. Az első körben még ötszázanként számolgattam a tempót. Növekvő döbbenettel tapasztaltam, hogy az 5:30 körüli sebesség nem nagyon esik vissza. Visszaértünk 29 perc 29 másodperccel, 5:34-es átlaggal, ami nem lett volna rossz egykörös első futásnak sem. Innentől brahiból próbáltam tartani a tempót, ameddig csak tudom. Nagy örömömre hét kilométerig sikerült gond nélkül, ott kicsit visszabutultam 5:45 fölé. Érdekes, de Gergő pont ekkor kezdte furán venni a levegőt, no meg abbahagyni a beszélgetést. A kanyarra már jócskán lemaradt, így egyedül kellett megkísérelnem az egyórás határ meghódítását. A 3.000-es jelzéstől nem nagyon számolgattam, elkezdtem gyorsulni. Ismét jött a döbbenet: sikerült, és nem hánytam be, vagy ilyesmi. Az utolsó kilit igen erős tempóban tehettem meg, mivel a második kör 29:19 lett, azaz picikét jobb az elsőnél. Összesen 58:48, azaz 5:33-as tempó.

Konklúzió: szépen, halál nélkül futottam közel egy perccel jobb tempót mint tavaly, ráadásul kétszeres távon. Bőven belül voltam a hatpeerces tempón, sőt, sikerül óra alá vinni az eredményt. Tavaly ez márciusra sikerült, van tehát két hónap előnyöm.

Kiindulási pontnak tökéletes. Tízkilis időre átszámolva, a McMester kalkulátorával 4 óra 20 perc jön ki, úgyhogy reálisnak tűnik a négyórás maraton. A tavalyi első teszt 5 óra 21 percet jelzett előre, 39 perccel lett jobb a versenyen. Ha az idén is ennyit javulok...

:-)

(Annyit azért ér megjegyezni, hogy a négyórás időhöz majdnem ilyen tempóban kell majd futni végig. Több, mint négyszer ennyit...)

97 kiló vagyok, BMI 31,7. "Ön kórosan elhízott. Hívja az ügyeletet, és a segítség megérkezéséig ne tegyen hirtelen mozdulatokat!"

:-D

Amúgy BMI szerint 76,5 kilótól felfelé már túlsúlyom van… Ez persze részben marhaság, de azért a tendenciát jól mutatja. Mivel mindig erősebb csontozatom volt az átlagnál, 22-es BMI alatt soha nem voltam. Azt nem hiszem, hogy a húszéves önmagam újra elérhető/elérendő volna. Szerintem soha nem leszek már hetven alatt, maximum egy nemkívánt súlyos betegség, vagy hadifogság alkalmából. A normális zóna teteje ugyebár a 25, szerintem nálam a 26 még beleférne. Az kb. 79 kiló, ide kell eljutni 9 hónap alatt. 18 kiló mínusz, havi két kiló fogyás. A küldetés lehetséges, de szép kihívás, ahogy manapság mondják.

A történelem mindenesetre engem támogat. 1989-ben 16 éves voltam, az első maraton előtt 68 kiló. Pedig kajakoztam, és igen ki voltam gyúrva. 1992-ben fejeztem be a gimit, 70 kiló körül. Aztán jött a főiskola, ahol 70 és 73 között ingadoztam. Izom le, zsír fel… 1996-ban elhelyezkedtem: Eskimo jégkrém, irodai hűtőkkel. Két hónap alatt kihíztam az új öltönyeimet: 48-ról felmentem 52-re. A tavalyi mélypont 56-os méret volt. Lagzi Lajcsi, wazze.

1997-ben voltam Malajziában. Nagy sokk ért, amikor a bécsi reptéren viccből ráálltam a mérlegre. 81-et mutatott. Innentől több év punnyadás, további zsírarány növekedéssel. 2004-ben kezdtem újra futni, viszonylag rendszeresen, 86 kilósan. Előtte átestem egy kéthetes káposztaleves kúrán, amitől lementem 81-re. Aztán házasság, építkezés, gyerek, azaz még több stressz. Meg alig futás. Fel is ugrottam kilencven fölé, azóta is ott vagyok. A kisfiam születését megelőzően csak az utolsó héten haladta meg az asszony derékbősége az enyémet, és akkor is csak egy centivel: én 108 cm voltam, Era 109. A tavalyi rengeteg futással sem ment le egy kiló sem tartósan. A harmincas futás utáni hétfőn 93 voltam, az volt a legkevesebb. Persze a zsír arány azért jó irányba tolódott, nem is keveset. Most 97-tel kezdtem az évet, egy kilóval többel, mint tavaly…

Azt gondolom, hogy a 2004-es súlyomat viszonylag gyorsan el kell érnem. Igazából 85 alá lesz majd nehéz bejutni. Az akkor sem sikerül tartósan, hiába futottam sokat. 80 alá meg nem is biztos, hogy valaha lejutok, bár törekedni kell rá.

Annyi bizonyos, hogy minden téren szarul állok. Jelenleg legalább kétszer annyi kalóriát veszek be, mint szükséges lenne. Persze a tápanyag-összetétel is vacak, meg este későn van a vacsi. De elsősorban mégis csak az a baj, hogy sokat eszem. Ha csak normális mennyiségű kaját fogyasztok, és nem nagyon zabálok be este, akkor az már önmagában eredményes kell, hogy legyen. Egy szintig mindenképp. Mától (:-) ) reggelire egy szenya kettő helyett, ebédre dobozos a menza helyett, vacsira valami könnyű, kenyér nélkül. Coláról & sörröl leállok, lesz helyette napi 1-1,5 liter salaktalanító tea. Magyarul: kevesebb kalória, plusz átmosás. Aztán majd csak lesz valahogy. Ha ez nem elég a heti 0,5 kg mínuszhoz, akkor koplalni is fogok.

Abban hiszek,hogy a normál testsúlyomat tartani tudom majd a sok futás és nem zabálás kombinációval is. Akkor is, ha a normálisnak gondolt havi egy kilós fogyásnál több megy le az elején.

Új év, új remények. Tekintve, hogy nincs kedvem bullshitelni, ezt a témát hanyagoljuk is.

Első futás: január tizenharmadika. Mínusz 5 fok, szmog, egyedül. A majdani maraton-tempóra gyúrtam (5:41), kíváncsi voltam, hogy mennyit rontott az ünneplés meg a betegség a kondimon. Az eredmény bíztató, 8 kili, 5:54-es átlaggal, végig gyorsulva.

97 kilóról kezdjük az évet, zsír. A javából. A következő hetekben megkísérlek étrendet, de legalább étkezési szokást váltani. Erre azért kíváncsi leszek.

:-D

A rajtpisztoly tehát eldördült, elindult a verseny. Itt az ideje az idei célok megálmodásának. No, nem arról van szó, hogy a hidegben menten futni kell. (De…) Már megálmodtam az idényt, és terveket is szőttem:

Alapozás: január-február (w1-w8)

Tavaszi felkészülés: március-április (w2-w17)

Tavaszi célverseny: Normafa hegyi félmaraton, április 27. Indulok még a Vivicittán is egy héttel korábban.

Nyári szintentartás: május- június (w18-w28)

Nyári felkészülés: július-szeptember (w29-w40)

Célverseny: Budapest maraton, október 4. Indulok még a Nike felesen, szeptember 6.

A nyári punnyadás alatt kajakozni is fogok, tán még a Masters ( :-) ) Magyar Bajnokságra is benevezek. (Nem röhögni!)

Célok:

A négyórás határon belülre kerülni, de legalább hatperces átlagot hozni (4:13:00). <-- jujj, de bátor vagyok...

Legalább 1.000 kilométert teljesíteni, a felét a nyári felkészülés alatt.

Növelni az edzésintenzitást: legalább 100 futás, amiből minimum 25 intenzív edzés, és 25 hegyifutás.

A versenyig lemenni 80 kiló alá (26-os BMI, -17 kiló). <--jujj, de bátor vagyok 2.

Péntek délután tesztfutás a Szigeten: két kör Kordagyuribácsisan (all in).

Nem, nem Leónidaszék háromszor. Véres ugyan a sztori, de azért nem annyira. Geri sógor pöckölget, hogy évzárónak fussunk egy hosszút, átugorva a szép kerek számokat. Bori tesó 700-at, Geri sógor 800-at, jómagam meg 900-at.

Nos. Adott 855 kilométer. Még 45-öt kellene összetornászni, amiből 17,7 volna a legvége. János-hegy, jó kis tüdőkiköpős pálya. Marad 27,3, amit addig abszolválni illenék, mert Szilveszterkor nem futok. Nem lehetetlen, 2-4 futásból összejöhet. Van még hátra tizenkét nap, de ma nem futhatok, véradás után nem előnyös. Mínusz a Zünnepek három napos zabálása, marad nyolc.

Megpróbálom, egy életem, egy halálom.

És most lássuk a tanulságokat.

Edzésterv

Nem érdemes 40 hetes, komoly és részletes edzéstervet készíteni, úgysem tartom be. Maximum az utolsó 12-14 hetet érdemes precízen megtervezni, meg az éppen következő hónapot.

Edzésmennyiség

A 700 kili alig volt elegendő. Komoly teljesítményhez ennél jóval több kell, legalább 1.000. Kell továbbá a folyamatosság. Lehet persze lazítani, de az 5-10 kilis hetek visszavetik a felkészülést. Az idén volt 10 ilyen hetem, ami helyett lehetett volna még összesen vagy 200 kili, takarékon is.

Edzésintenzitás

Hiába kocogsz sokat, ha a versenyen futni szeretnél. Tetszik, vagy sem: edzésen (!) is futni kell. Másrészt nem érdemes 8-10 kilinél rövidebb távokkal vacakolni, csak az időt pocsékolja az ember. Ha már egyszer átöltöztél és elindultál, ne állj meg egy óránál hamarabb. A versenyt megelőző 72 futásomból legalább a negyede rövid volt, elvesztegettem vagy 100 kilit így is. A fentiekből viszont adódik, nem puszta ábránd az 1.000 kilométer 40 hét alatt.

Cél

Nos, igen. Kritikus hibát vétettem ezen a téren. Tessék hinni a tényeknek, nem hazudnak. Mi a bánatért akartam 4:30:00-at futni, ha láthatóan 4:45:00-re kellet volna lőnöm? Legközelebb nem optimistán, hanem realista-pesszimistán kell célt választani, majd azt negyedévente újra lehet gondolni jól. A verseny előtt két héttel utoljára, még alaposabban megfontolni.

Taktika

Nagyon fontos a jó versenytaktika. Meg az is, hogy betartsa az ember... Fatális Hiba 2. Állítom, hogy megfelelő fegyelem és határozottság mellett sikerülhetett volna a 4:30 is. a tesztnél percekkel gyengébb harmincas részidő mindenesetre erre utal. Jó lecke volt, megtanultam (?).

Testsúly

Még egyszer nem csinálok ilyet. Tessék lefogyni. 175 centisen, 90 kiló fölött önkínzás a maraton, de már a felkészülés is. A szezon elején le kell dobnom 10 kilót igen gyorsan, majd még 5-10-et apránként. A komoly felkészülés kezdetére 85 kiló alá kell sorvadnom, a versenyre hetessel kell kezdödni.

Cucc

Jó cipő, jó gatya, jó zokni, jó trikó. Megérte, bejött. Jövőre új cipő kell, de nem szabad sajnálni rá a zsét. A cucc is profi volt, nem dörzsöltem ki magam, nem tört fel a zokni, nem jött le a mellbimbóm. Pedig ezektől nagyon féltem.

Frissítés

Jó dolog a saját frissítés, bár az energia-trutymó undorító ízű. Viszont nem kell sorban állni a pultoknál, meg tülekedni a visszasoroláskor.

Csapat

Nagyon sokat számított a csapat. Elsősorban lelki síkon, ugyanakkor logisztikailag is. Jövőre majd meglátjuk, hogy mi lesz. A társaság fele (Gergi sógor, HB és Gergő) egyénire készül. Hajrá!

Szánalmas, de nem nagyon kellett változtatnom a 2008-as fogadalmi szövegemen... Fogjuk rá, hogy ez inkább inspirál, mint letör. Alig javítottam valamit.

Híú, lusta, falánk, eltunyult disznó vagyok. Ha ez így marad, lassan úrrá lesz rajtam a stressz, a kiégettség és az önutálat. Ez az állapot visszahat a munkám során nyújtott teljesítményemre, veszélyezteti a családom békéjét. Bónuszként még az egészségemet is. Négy nagyszülőmből három infarktusban ment el, kettő cukorbeteg is volt. Az élő, felnött rokonságom zöme cukorbajos, és átesett már koszorúér-görcsön, vagy infarktuson. Apámat is beleértve.

Változtatnom kell az életmódomon, mégpedig sürgősen. Vissza kell nyernem a sportos, fitt formámat és az önbecsülésemet. Ennek módja a futás, egy sikeres maratonban kicsúcsosodva. Az idei évben viszonylag sokat futottam, teljesítettem egy maratont is. Gyengébb eredménnyel, mint vártam, ráadásul csúnyán szenvedve. Ennél sokkal több kell, mert sokkal többre vagyok képes. Rá tudok szánni az életemből heti három alkalmat, a finisben akár négyet is. Fiatalabb koromban többször is futottam maratont, az edzésmennyiség növelésével, az intenzitással és a tervezéssel nem törődtem. Futottam egy állandó tempót. Így is javultam évről évre kb. 30 percet, pusztán mennyiségi alapon. Az idén ugyan túlsúlyról indulok, de a mennyiség mellett minőségi javulás is lesz. Reálisnak látom a 4 óra 42 perces idei eredmény megjavítását. Ha betartom a versenytervet, már az idén meg lehetett volna a 4 óra 30 perc.

Mindezek alapján a célom a négyórás határ áttörése, egyenletes futótempóban, szétesős holtpont nélkül.

Eljött tehát az új év, elkezdtem futkározni. Azt már rögtön január elsején tudtam, hogy lefutom az idei Budapest Maratont. Illetve benevezek. Valószínűleg. Vagy mégse.

Kisvártatva elmentem a Szigetre, tükröt tartani az arcom elé. Fájós/fázós egy kör lett, sötétben. Hát mit mondjak, nem sikerült annyira fényesen. Kb. 35 perces futás, és nem kívántam aznapra többet. Be kellett látnom, hogy az állóképességem a bányászbéka segge alatt van. Ráálltam a mérlegre is, a mutató a 95 kilós csíkon állapodott meg.

Addig rendben van, hogy korosodik az ember. Ki látott már csoffadt ezüstöshátú hímgorillát. Az is oké, hogy a BMI alapvetően marhaság, mert nem veszi figyelembe az egyén izomszerkezetét, csontrendszerét. Testzsír-százalékot meg nem mérnek minden bokorban. Azért a 31-es BMI egyértelműen a dagadt disznó kategória, hiába is sminkelnék. Adott tehát minimum 20 kiló túlsúly, ami 20-25%-os többletet jelent. Abból indultam ki, hogy a sok futással magy lemegy a felesleg. Kedves sportbarátok! Ez tévedés. Nem megy le. Ma, közel egy évvel később úgyanúgy 95 kiló vagyok. elkeserítő, de erről majd később.

Elkezdtem tehát futni. No nem mondom, hogy faltam a kilométereket, de összejött valahogy a versenyre 700 kili. Két alkalommal is futottam féltávot, egyszer pedig 30 kilit is. A nagy nap előtt hetekig tököltem a versenytaktikán, jót dilemmázva Geri sógorral a gyors kezdés után lassú befejezés, pont fordítva, avagy egyenletes tempó típusú futások között. Beleástam magam a neten a szakirodalomba, amolyan bor-sznob módjára maratonista-sznobbá képezve magamat. Elkészítettem a céltervet mindenféle okos kalkulátorral, illetve megsaccoltam azt az eddigi összesített átlagtempómból, valamint a harmincas időeredményből is. Egyaránt 4:38 és 4:48 közé lőtt minden előrejelzés. Okosan kiválasztottam tehát a 4:30-at, mint "szép, de teljesíthető kihívást". Elbasztam, persze, lásd később. A taktikát illetően a lassú-gyors verzió nyert, végül készítettem egy csacsi-ragyi Excel ábrát, jól megtervezve minden szakaszt, hatkilis bontásban.

Über-tutiságként összeállt egy csapat kedves ember azzal a céllal, hogy stafétában végigkísérjen a versenyen. Ütnek, ha kell, mérik az időket, bíztatnak, miegymás. Örök hála innét is: a futni.hu csapatnak: Geri-HB-Szabolcs-Gergő-Bori.

A verseny napján több, mint izgatott voltam, ugyanakkor széjellvetett az önbizalom. A legnagyobb problémám az volt, hogy a kurva hideg reggelhez, vagy a várhatóan meleg délelőtthöz öltözzek-e. Végül a cicanaci, polárfelső átmeneti megoldást böktem ki, s átsétáltunk a Pecsából a rajhoz. Közben megjött a zabszem is, de hasmenéssé nem fajult az ügy. Rendesen rápihentem, ésszel kajáltam, továbbá elhatároztam, hogy minden frissítő állomáson lesz majd eszem-iszom.

Pukk, tipródás, taps, csoszogás, kocogás, futás. A rajttól Geri sógor jött velem, szakszerűen bemondva a tempót, féket vetve a hamarosan jelentkező nekiiramodhatnékomnak. Kisütött a nap, hűvös szél fújt, jó sok ember integetett: jó kedvem lett nagyon. A tervezett temmpónál végül gyorsabbak voltunk valamivel, de ez nem zavart. Úgy éreztem, ma enyém a világ, nem veszíthetek. Váltásnál Geri el, HB be. Két tényezőre felfigyelhettem volna, már ekkor. Egyrészt HB a társaság leggyorsabb tagja, másrészt a bollyal futás nem tetszett. Ebből hamar az lett, hogy az időtervet konkrétan leszarva, HB erőtlen tiltakozását félresöpörve megkerültem a 4:30-as bolyt, majd dinamikusan gyorsulva elindultam dél felé. Mit nekem a gagyi 6:30-as tempó, megy az hat körül is. Mit nekem a 4:30:00, amikor a 4:15:00 is lesz. És tényleg, így is állt a dolog. A váltóhelynél még... A Szabolcs-HB csere után leugrott rólam a polár, amit Szabolcs később levitt magával. Ő is érdeklődve kérdezte, hogy a.) miként kerültem ide ilyen gyorsan, illetve b.) nem lesz-e baj ebből? Hah, badarság. 19-nél jött be Gergő, rá jutott a leghosszabb szakasz, benne a féltávval. Gergővel párhuzamosan érkezett a lassulás, bár féltávnál még mindíg a 4:30-as boly előtt voltunk. Olyan 24-nél végül elment mellettünk a boly, én pedig nem hallgattam a bolyvezér ultrás kollégára, miszerint csatlakozzon mindenki, mert észak felé szembeszél lesz, együtt könnyebb. 29-nél már csatlakoztam volna, de akkor már nem bírtam utolérni őket. Gergő próbált ösztökélni, de döglött lovon ugyebár nem lehet lovagolni. Komoly sajnálatomra a 30-at gyengébb eredménnyel értem el, mint a teszt-harmincas ideje volt. Ráadásul kifingtam, míg a tesz után tök fittnek éreztem magamat. Valahol ilyentájt módosult a célom a "jó lesz a 4:45-is.." függvényre. 33 körül beváltott a húgocskám, Gergő pedig elszaladt előre, mondván, ha már eddig eljött, elfut a célig, fene menjen villamossal. Azaz rékészülés nélkül tolt majdnem 24 kilit. A tesóm pedig megörökölte a holtpontot, ami nem is pont volt, hanem inkább holtszezon. 34 és 38 között tartott és nagyon megviselt. Ekkor már csupán azért küzdöttem fogcsikorgatva, hogy futva haladjak, ne sétáljak bele. A mélypont eleje egybeesett a futóbolondos megasztár szpíkerleány munkásságával. Kicsi híjján eret vágtam rajta, de aztán cserencsére eltávolodtunk annyira, hogy ne halljam a mestert. Később megtudtam, hogy komoly topikolás lett a beszólásomból a furóbolondoknél. Sajnáni sajnálom, de elnézést nem kérek. A liba objektíve szornyű volt. 37-nél jött a krízis: a Nyugati-téri felüljáró. Ezúton üzenem kocsisárpinak, hogy kapja be. Körülöttem komoly Sztálingrád-feeling bontakozott ki. Volt aki sírva fakadt, volt aki feladta, volt aki röhögöt kínjában. Valahogy fölkúsztam, lecsúsztam, nyolcperces ezer. Paradox módon még segített is, mert kizökkentem a hullamerevségből. Az utolsó pár kilin újra futónak éreztem magam, a vége 4:42.32 lett. Szinte másodpercre annyi, mint 1989-ben, az emlékezetes elsőn. A célban először is elsírtam magam, majd összeomlottam.

Vicces tanulságként levonható, hogy húsz év alatt semmit sem öregedtem... Meg persze levonható egy csomó más tanulság is.

Előtte azonban még1x köszönet a futótársaknak, valamint Krisznek, aki aznapra a ruhatáros szerepre volt kárhoztatva. Szuper volt látni az integető kisfiamat az út mentén. "Akkor apa most nyert, ugye?" És nagyon hálás vagyok a pereputtynak is, aki kilátogatott. Bár elkerültük egymást, jól esik a tudat is, hogy ott voltak, és drukkoltak nekem.

1989-ben futottam először maratont, egy barátom biztatására. A felkészülésem roppant egyszerű volt, egy szép tavaszi délutánra esett. Kábé így:

"- Te Máté! Szólt a Barta, letéve a söröskorsót.

- No? Mondtam erre én, majd lenyeltem a sörömet.

- Te elég sokat szoktál futni, nincs kedved eljönni az Ibusz Maratonra? Tudod, kiment a bokája a haveromnak, akivel együtt futottunk volna.

- Érdekes ötlet, nem vagyok ellene. Mikor lesz a verseny?

-Holnap tizenegykor..."

Az épületes társalgást tett követte. Az, hogy másnap nem pusztultam el, kizárólag a véletlennek, meg a kajakos múltnak tudható be. Addig a leghosszabb távom a Vivicittá volt, igaz, az legalább órán belüli eredménnyel. Alig 16 évesen nem igazán fogtam fel, hogy mibe csöppenek. Ami azt illeti, valószínűleg ha tudtam volna, se érdekel. Nevezzük ezt mondjuk önbizalomnak, OK?

Kölökként csak lestem, amikor a rajtnál aggastyánok és dagadt mammerek sorjáztak körém. El sem tudtam képzelni, hogy ezek a kriptaszökevények fel tudtak egyedül kapaszkodni a buszra, amivel érkeztek. Valami osztrák nyugdíjas futóegylet volt amúgy, zöldes szerelésben. A rajtpisztoly eldördülése után elkezdtem futni, a naívitás diszkrét bájával. Olyan ötperces ezrekkel mehettem, rögtön faképnél hagyva a nyuggereket, majd lassanként szinte mindenkit körülöttem. Az egómat az első csapás akkor érte, amikor a Szentendrei úton kifelé menet már a vasút hídnál szembe jött az eleje, pedig a fordító az Omszki-tónál volt... Ideje lesz belehúzni, gondoltam botor módon. Sajnos nem maradt róla adat, de biztosan két órán belül voltam féltávnál. Ekkor már éreztem, hogy ebből baj lehet. Enni és inni ugyebár sportember nem szokott edzésen, ezért hamarosan jelentkezett az eléhezés. Kb. 25-nél haltam meg teljesen, elfogyott a kraft. Kezdett elhömpölyögni mellettem a tömeg, végül jöttek a labanc nyugdíjasok is. Amikor az utolsó nagyseggű vénasszony is lehagyott, önvizsgálatot tartottam. Végül mégsem adtam fel. A hátam megett fölbukkanó csuklós Ikarus mentett meg. Felélesztette bennem az öntudatot, elvégre csak nem fogok szégyenszemre busszal menni a célig? Ráadásul tisztán látszott, hogy ugyanolyan kripli leszek napokig akkor is, ha vert seregként bekullogok a célba, meg akkor is, ha felvesz a záróbusz. Ezért inkább elkúsztam a célig a saját testnedvemen, mint a csiga. Fogytam négy kilót, pedig egy gramm háj se volt rajtam. A vége 4:42:22 lett. Nyújtás helyett összeestem. Délután már nem bírtam egyedül kiszálni a kádból, boldogult nagyanyám és a muter együtt is alig bírtak kipajszerolni. Másnap nehezen tudtam menni, ami azért egy kétnapos, túrázós osztálykiránduláson nem előnyös. Mindenki büszke volt rám, kivéve saját magamat. A nagyseggű öregasszonyokat azóta is utálom.

A következő évben a sérült önbecsülésem helyreállítása végett ismét neveztem. Napi 10 kilit futottam, hónapokon át. Minden nap meghaltam, minden futást versenynek tekintettem. Kizárólag otthon, Zugligetben futottam, kábé 270 méter szinttel alkalmanként. Találtam társat is, egy kedves barátom, Gyuri személyében. Együtt könnyebb volt a felkészülés. Nem vezettem naplót, de jó sokat, legalább 800 kilit hozhattam össze a versenyig. Konkrét célokra nem emlékszem, csak a bosszú éltetett. Majd én megmutatom annak a mocsok távnak, hogy ki a jobb... A szent cél érdekében inni is hajlandó voltam a versenyen, noha enni még nem. Persze a szakaszolatlan, dúvad jellegű felkészülés, a hosszú futások teljes hiánya megbosszulta magát. Mivel a versenytaktika fogalmát az előember nem ismeri, a szokásos erős tizkilis futótempóval kezdtem. 36-ig ment jóval hatpercen belüli ezrekkel, akkor viszont kaptam egy egész lábra kiterjedő görcsöt. Ordítottam, ugráltam, sántikáltam. Majd folytattam a futást, erősen leharcolódva. 4:12:57-es eredmény született, ami azért már nem volt rossz. Az észnélküliség dacára is javítottam fél órát, és roppant büszke voltam magamra. Másfelől viszont dühített, hogy megfricskázott az ellenség. A görcs miatt nem volt felhőtlen az öröm, és nem jött össze a négyórás idő sem.

A harmadik évben már közel öt hónapot edzettem, még mindíg dúvadként, ugyanott. Éjszaka futottam az erdő szélén, meg túristautakon. Volt, hogy fára menekültem vaddisznó elől, volt, hogy kóbor kutyák kergettek meg. Ja, anaerob intervallum-tréning... Legalább 1.200 kili jött össze, a Vivicittát ötven percen belül futottam. Lábon hordtam ki egy ínhüvely-gyulladást, majd végre vettem egy igazi futócipőt, és azt hittem, ezzel mindent megtettem a sikerért. A szépemlékű Adidas Marathon Special cipő tényleg szuper volt. Egyértelmű célom is lett: 3:30:00. Ékes példája persze a képességek túlbecsülésének... Olyan egyszerűen hangzott az ötperces átlag, ennyi. Taktikával nem készültem, de az órám szíjjára már felírtam az összes résztávot. Itt-ott ettem némi szőlőcukkert, majd az elejétől a végéig igazi futók közt haladtam a célig. Nem engedtem, hogy elszaladjon velem a ló az első tíz alatt, így végre teljesült az álmom egyik fele: futva tettem meg a távot a célvonalig. A 3:53:11 kifejezetten jó eredmény egy 18 éves amatőrtől, de én akkor ezt másképp éltem meg. Kedvemet szegte a "kudarc", ugyanakkor életre szóló önbizalmat is adott az eredmény. Ez a furcsa kettősség végül oda vezetett, hogy a következő 14 évben nem nagyon futottam.

Főiskola, bulizás, rendszertelen éltmód következett, kevés mozgással. Majd állást kaptam az Eskimo jégrém marketingjén, és elindultam a lejtőn. Az irodai munka, a rendszeres étkezések és a tömérdek Magnum jóvoltából hónapok alatt híztam fel vagy tíz kilót. Kövér kisgyermek voltam, később is könnyen jött fel a zsír. A szikár maratonista lassan elmerült a hedonizmus mocsarában. Jöttek más munkahelyek, sportolgattam is, de lassan-lassan egyre punnyadtabb, lerobbantabb és kövérebb lettem. Építkezés, házasság, stressz. Így érkezett el az utolsó futásom tizenharmadik évfordulója. Az akkori munkahelyemen csapatot szerveztek a Bécs-Budapest futásra, és kellett egy tartalék. Ismét elragadott a hübrisz, igent mondtam. Keserű ébredés következett. Lementem a Szigetre, és nekiindultam a körnek. Féltávig sem jutottam. A klottgatya véresre dörzsölte a tökömet, a gagyi zokni miatt feltört a hirtelen felindulásból vásárolt cipő. Teljesen elkészültem három kilométertől, napokig izomlázam volt. A következő három hónap a rég elfelejtett kajakos küzdeni tudás és az örökletes családi konokság diadala lett. Végül már óra harmincon belül futottam a három kört. Szerencsére a megmérettetés elmaradt, a többiek végül nem neveztek csapatot a versenyre. Nem mondom, nagy kő gördült le a szívemről. Viszont azóta, vagyis 2004 nyara óta ismét futok, több-kevesebb rendszerességgel. Nem is tervezem abbahagyni.

Szerintem nem.

Őszintén szólva nem tudom, hogy lesz-e időm ezzel a dologgal foglalkozni a jövőben. Ettől függetlenül tákolok valamit, ahol a saját gondolataimat leírhatom, elsősorban magamnak. Kicsit butácska hozzáállás, de eleinte nem feltétlenül szeretném, ha mások is olvasnák. Még majd beledumálnak...

Ez a blog tehát a futásról fog szólni, no meg rólam.