Régóta piszkált már a Kékes Csúcsfutás. Itt-ott mondogatták mindenféle sporttársak, hogy szép a Vivicitta, meg a félmaraton, de igazából a Kékes az értékmérő. A hardcore futók szemében nem is vagy valaki addig, amíg nem abszolváltad a kötelezőt. Persze mindenki gyorsan hozzátette, hogy „azér’ az durva volt, amikor 1514-ben magam is…” Tavaly sokat futottam hegyen, de a Kékes más elfoglaltság miatt nem jött össze. Az idén ritkán jártam hegyen, persze, hogy nekimentem a Kékesnek. Okosan. Lássuk hát a részleteket.
A táv 11,6 kili, elejétől a végéig folyamatosan emelkedik. Mátrafüredről összesen 671 métert a tetőig. Biztosan lehetne ennél nagyobb szívatást is kitalálni hazai terepen, de azért erősen tanakodni kéne rajta. Még tavaly összeraktam egy szintmetszetet, 500 méteres bontásban, elgondolkodtató, mintegy önvizsgálatra késztető kép. Gyakorlatilag nincs lejtő, de még vízszintes szakasz is alig. Ennél is többet mond a szakaszok emelkedése:
Az intenzitás növekedése folyamatos: ahogy fáradsz, úgy durvul a pálya. Pont fordítva, mint egy rendes játékprogramban. Itt ugyanis szintenként veszítesz a tulajdonságaidból, az XP-t is levonod, a level12-t már első szintű karakterként veszed, hiába indultál Félisten/Titán kombóval az elején. J Jánoshegyológiában jártasak kedvéért egy összevetés: a Libegő fölső állomásától a kilátóig tartó kb. 300 méter emelkedik úgy, mint itt az utolsó 3 kili. És előtte van szolid 8 kili 4%-on. Faja. További hangulati elem, hogy a Kékes futás mindig júniusban, azaz rekkenő melegben van, délelőtt 11 órai rajttal. Biztosan azért, hogy a Death Valley Mararthont megjárt, többszörös Iron Man teljesítő sporttársak, és az atom-mazochisták is találjanak benne kihívást.
A fentiek okán kellő riszpekttel szántam rá magam a versenyre. A célom egyértelmű volt: futva, megállás nélkül följutni a csúcsra. Ez persze marhaság, mert sétálva gyorsabb, mint csoszogva. Sokan ezért eleve így tervezik, de ez nálam papírkutyaság, tehát kizárva. Úgy döntöttem, hogy az emelkedés mértékéhez igazítom a tervezett tempót, nem próbálok meg egyenletesben futni. A pulzus-alapú taktikát elvetettem, mivel az első 10 méter után úgyis a halálzónába kerülök, és az órám sem működik 160 felett. Gondolkodni kezdtem, miként modellezhetném le a versenyt, hogy ne vakrepülés legyen. Hosszas térképészet után végül a kézenfekvő megoldást választottam. Nosza, terembe be, gépre fel. Emelkedést félkilinként beprogramoz, oszt’ hadd szóljon. Az aktuális képességem alapján 1 óra 30 percre lőttem, és be is jött. Ez kissé megnyugtatott. Elvégre, ha szimulátorban ment, akkor a szabad ég alatt is menni fog.
Volt némi szervezkedés, de végül egyedül mentem a versenyre. Időben odaértem, rengeteget ittam a rajt előtt. Iszonyú hőség volt ugyanis. A tisztelt egybegyűlteken rögtön látszott, hogy nem a szokásos városi futó mezőny jött itt össze. Minden második arcon ilyen-olyan maratoni, vagy triatlonos trikó/sapka volt. Dinnyényi vádlik, barnára sült, szikár felsőtestek mindenfelé. Szóval igaz: ide tényleg a valamirevaló figurák járnak futni. Kissé ki is lógtam a mezőnyből, de ez nem szegte kedvemet, hiszen számítottam rá. A tervezett időm ugyanis a mezőny utolsó tizedére jogosított fel… Összetalálkoztam pár futópajtival is, dumáltunk, melegítettünk. Az is feltűnő volt, hogy egy bohócot sem láttam, itt mindenki komolyan vette a távot. A rajt előtti utolsó pillanatig igyekeztem árnyékban maradni. A szpíker a visszaszámlálás előtt bemondta: 35 fok van. Ez később melegebb lett… Gyors fejszámolás után mindjárt vissza is vettem a tervezett tempómból 30 másodpercet, nehogy baj legyen. A pukkanás után meglódult a tömeg, brutális tempóban húzott el az eleje. A derékhad is igen tempósan kezdett, komoly önfegyelem kellett a saját iramom tartásához. Gyorsan hullani kezdett a férgese, az első sétálót még a 2. kilit jelző tábla előtt hagytam le. Cserébe megelőzött egy arc, babakocsival! Helyben vagyunk, szent őrült itt is van. Ezzel helyreállt a világ rendje. Mi tagadás, tényleg őrületes meleg volt. A szervezők ezúttal kitettek magukért, sok izoital és víz volt a pontokon, de vedelt is mindenki, mint a szomjas teve az oázisban. Úgy a hatodik kili körül rendeződött el végleg a mezőny, onnantól ugyanazokkal a fejekkel haladtam végig. Mátraházáig, az igazán durva szakasz kezdetéig gyakorlatilag nincs árnyék, csak a rezgő déli hőség. Az elágazásnál eljött az igazság pillanata: döcögve, de futva indultam az emelkedőnek. A környezetemből gyakorlatilag mindenki sétára váltott, szinte azonnal. Innentől kissé összefolynak a dolgok. Az igazság pillanat hosszúra, úgy három kilométeresre nyúlt el. Villanásokra emlékszem: egy faszi fekszik a lajtoskocsi alatt és zuhanyozik. Vigyorgó aszkéták futnak lefelé, befutócsomagot lengetve, ilyesmi. Igazából nem a futás volt nehéz, hanem a kellő mennyiségű oxigén belégzése. A végén már teli szájjal hörögtem, mint valami szörny. Azóta is fáj egy kicsit a bal oldalam, lassan meg kellene nézetni. A befutóként szolgáló sípálya undorítóan köves volt, de könnyen ment. Végül szinte másodpercre akkor értem fel, mint amikorra terveztem. Sorbanállás, csomag, sorbanállás, fotó. Végül 832. helyezés 1012 teljesítőből: váratlanul az utolsó ötöd, pedig az utolsó tizedre számítottam. Úgy látszik, melege volt másnak is.
Aztán a tanakodás, hogyan menjek le. Igazából elindultam futva, de még valahol a csúcs alatt átváltottam a kék jelzésre, egyben sétára. Ment volna, de egyrészt nem volt lezárva az országút, másrészt a frissítés sem volt megoldható, én meg az összes folyadékot megittam, amit kaptam. Egyszóval nem volt kedvem délután egykor, forgalomban futni a 35 fokos hőségben, ital nélkül. Az ösvényen jó volt a társaság, dumáltunk, sétáltunk, itt-ott kocogtunk. Értelmes dolognak ez a rész tekinthető, a fölfelé út önsorsrontás. Azért a végére bennem is megszületett az egészséges önérzet: most már én is Kékes teljesítő vagyok, kötelező kipipálva. Fura, de tényleg tartást ad az embernek.
