A mai posztot Helmuth von Moltke híres mondásával kell kezdenem: egyetlen haditerv sem éli túl a találkozást az ellenséggel. Nos, az ellenség az én haditervemet is semmissé tette.

A rajt után remekül sikerült az önmérséklet, tartottam az 5:50 körüli tempót. Nem szaladtam el a tömeggel, és a négyórás boly sem vitt magával. Tök jó volt a családom, akik a Kossuth téren töltötték a fél napjukat a kedvemért. Integettek és buzdítottak a 7. 12. 33. és 37. kilinél, nem is sejtve, hogy mekkora szükségem van rá. Levente és Emma még futott is velem egy-egy picit. Az első 10 kilit atomóra pontossággal futottam 5:40-es átlagra. Ekkor már látszott, hogy cudar meleg lesz később, és elég komoly szél is fújt a rakparton. Nagyjából a Lánchíd előtt elkezdett görcsölni a hasam, de ezt az izgatottság számlájára írtam. Majd elmúlik, gondoltam. Nem múlt el, így egyre nehezebbem ment a tempó. A budai felső fordulótól aztán jött a meleg, amit próbáltam a fal melletti árnyékos járdára húzódással kezelni. Megdöbbenésemre már itt találkoztam sétáló futókkal, pedig még féltávnál sem jártunk. A magam részéről 20-ig leküzdöttem pár fokozódó intenzitású hascsikarást, de addigra egyértelmű lett: rittyentenem kell, de menten. Visszavettem a tempót a görcshatárra, kb. 6:00 perces tempóra. Ez egyben azt is jelentette, hogy átváltok a B tervre, azaz a hatperces átlag teljesítésére. És elkezdtem dülledő, sóvár szemekkel kutatni az út menti a budikat. Ebben a katatón állapotban hasítottam át a féltávot jelző lufikapun, 2 óra 3 perces idővel. A négyórás iramfutók lufija ekkor még belátható, befutható előnnyel lengett előttem a szélben. Kb. 4 perccel lehettem mögöttük, és kb. ugyanennyire a menthetetlen, de igen erőszakos befosástól... Már éppen ott tartottam, hogy egómra és neveltetésemre fittyet hányva az út szélét trágyázom meg, amikor - kitűnő időzítéssel- felbukkant Geri egy fényképezőgéppel. Nos, az árokparton székelő celebritás minden paparazzo álma, de valahogy visszariadtam ettől a cselekedettől. A fordítónál feltűnt az Ígeret Zöld Budija. Egy kicsi, de igen fontos sprint-csatát megnyerve beugrottam a trónra, megkönnyebbülni. Rövid, de rettenetes pár perc következett. Píszí módon fogalmazva sokat kivett belőlem a dolog... Budiból ki, versenybe vissza.

Rögtön látszott, hogy innentől felejthető a 4:13. Komolyan felmerült a "b*ssza meg egy taliga majom, hagyjuk ezt a pics*ba" gondolatmenet is. A budiajtót elhagyva szinte azonnal feltűntek a kolléganőim a pálya szélén, lelkesen integetve. kénytelen voltam én is lelkesen integetni... Aztán ismét jött Geri, aki megint a legjobb pillanatban bukkant fel, jelenlétével gyakorlatilag lehetetlenné téve a chicken way választását. Gondoltam, futok ahogy sikerül, és majd rátapadok a 4:30-as bolyra, ha utolérnek. Ettől kezdve komótosan 6:30-on kívül futottam, figyelve a belem minden pici rezdülését. Szerencsére nem követték utórengések a cunamit kiváltó csapást. Lett egy kis energiám a környezetemre figyelni, és riasztó látvány fogadott. Még 25 előtt kifejezetten sok sétáló, vagy görcsöt nyújtó bajtársat láttam. Félelemmel vegyes kíváncsisággal léptem át a harmincat, majd sorra a következő kiliket. Mikor jön a Fal? Jön-e egyáltalán, ha már eddig eljutottam nélküle. Harmincötig ura voltam a helyzetnek, kb. hétperces, de stabil futótempóban haladtam. Itt belesétáltam a frissítésbe, és nagyon nehezen akaródzott visszaváltani futásra. Nagyot küzdöttem, és a külső kényszerítő körülmény megint a legjobbkor jött. Tudtam, hogy a családom 37-nél kint lesz. Nem akartam, hogy ártatlan pici gyermekeim a félholtan vánszorgó apjukkal találkozzanak a várt Hős helyett! Szó, ami szó, eléggé erőltetett lehetett a mosolyom. Konkrétan nagyon szarul nézhettem ki. Ezt abból gondolom, hogy a futkározásomért semmilyen szinten sem rajongó nejem őszinte, valódi, hátbaveregetős bíztatást produkált. Kicsit meg is ijesztett... Az Alkotmány utcába fordulva utolért a 4:30-as boly, illetve ami maradt belőle. Nem tudtam velük menni, ami eléggé letört. Erőteljes sétára váltottam. Az volt a terv, hogy a felüljárón fölsétálok, és a lejtő adta lendülettel visszaváltok kocogásra. Körülöttem már jóval többen gyalogoltak, mint futottak, és számos ember rezignáltan ücsörögve várta a záróbuszt. A hídról jó messzire be lehetett látni a Váci utat, bár nem volt nagy élvezet. A tömeg kábé annyira volt acélos, mint a mohácsi vereségből hazafelé vánszorgó magyar sereg. Lejtő ide, lejtő oda, nekem sem sikerült futnom, és itt jött a második "b*sztunk már eleget, menjünk haza" roham is. Elég sokáig tartott, amíg megembereltem magam. Két full-szett görcs árán végül sikerült futómozgást erőltetni magamra, és a 39-es táblától egyenletesen gyorsulva, megkönnyebbülve haladni a cél felé. Nagyon komoly lelkierőt adott a Fal sikeres leküzdése, a célba már mosolyogva értem be, a körülményekhez képest lendületes finist produkálva.

Noha életem leggyengébb időeredményét értem el, először voltam maradéktalanul boldog a célban. Szerintem az egész futkározós pályafutásom, de talán az egész sportpályafutásom legnehezebb feladatát oldottam meg sikerrel. Egyáltalán nem vagyok elkeseredve, sőt, már aznap este elkezdtem tervezni a következő futást. Nagyon büszke vagyok magamra, amiért minden nehézségen úrrá lettem, és végül teljesítettem a távot.

Konklúzió:

- A Fal valóban leküzdhető.

- Megtanultam frissíteni, csak az utolsó 5 kilin voltam szomjas.

- Az energiapótlást vélhetően eltúloztam, mi mástól kaptam volna hasmenést?

- Tavasszal jöhet a következő maraton, ambíciózus tervekkel.

- Soha többet nem futok maratont túlsúllyal.

- Többet nem futok Budapesten, amíg nem lesz normális útvonal.

(A férfiak 11, a nők 20 százaléka nem ért célba.)