Eljött tehát az új év, elkezdtem futkározni. Azt már rögtön január elsején tudtam, hogy lefutom az idei Budapest Maratont. Illetve benevezek. Valószínűleg. Vagy mégse.
Kisvártatva elmentem a Szigetre, tükröt tartani az arcom elé. Fájós/fázós egy kör lett, sötétben. Hát mit mondjak, nem sikerült annyira fényesen. Kb. 35 perces futás, és nem kívántam aznapra többet. Be kellett látnom, hogy az állóképességem a bányászbéka segge alatt van. Ráálltam a mérlegre is, a mutató a 95 kilós csíkon állapodott meg.
Addig rendben van, hogy korosodik az ember. Ki látott már csoffadt ezüstöshátú hímgorillát. Az is oké, hogy a BMI alapvetően marhaság, mert nem veszi figyelembe az egyén izomszerkezetét, csontrendszerét. Testzsír-százalékot meg nem mérnek minden bokorban. Azért a 31-es BMI egyértelműen a dagadt disznó kategória, hiába is sminkelnék. Adott tehát minimum 20 kiló túlsúly, ami 20-25%-os többletet jelent. Abból indultam ki, hogy a sok futással magy lemegy a felesleg. Kedves sportbarátok! Ez tévedés. Nem megy le. Ma, közel egy évvel később úgyanúgy 95 kiló vagyok. elkeserítő, de erről majd később.
Elkezdtem tehát futni. No nem mondom, hogy faltam a kilométereket, de összejött valahogy a versenyre 700 kili. Két alkalommal is futottam féltávot, egyszer pedig 30 kilit is. A nagy nap előtt hetekig tököltem a versenytaktikán, jót dilemmázva Geri sógorral a gyors kezdés után lassú befejezés, pont fordítva, avagy egyenletes tempó típusú futások között. Beleástam magam a neten a szakirodalomba, amolyan bor-sznob módjára maratonista-sznobbá képezve magamat. Elkészítettem a céltervet mindenféle okos kalkulátorral, illetve megsaccoltam azt az eddigi összesített átlagtempómból, valamint a harmincas időeredményből is. Egyaránt 4:38 és 4:48 közé lőtt minden előrejelzés. Okosan kiválasztottam tehát a 4:30-at, mint "szép, de teljesíthető kihívást". Elbasztam, persze, lásd később. A taktikát illetően a lassú-gyors verzió nyert, végül készítettem egy csacsi-ragyi Excel ábrát, jól megtervezve minden szakaszt, hatkilis bontásban.
Über-tutiságként összeállt egy csapat kedves ember azzal a céllal, hogy stafétában végigkísérjen a versenyen. Ütnek, ha kell, mérik az időket, bíztatnak, miegymás. Örök hála innét is: a futni.hu csapatnak: Geri-HB-Szabolcs-Gergő-Bori.
A verseny napján több, mint izgatott voltam, ugyanakkor széjellvetett az önbizalom. A legnagyobb problémám az volt, hogy a kurva hideg reggelhez, vagy a várhatóan meleg délelőtthöz öltözzek-e. Végül a cicanaci, polárfelső átmeneti megoldást böktem ki, s átsétáltunk a Pecsából a rajhoz. Közben megjött a zabszem is, de hasmenéssé nem fajult az ügy. Rendesen rápihentem, ésszel kajáltam, továbbá elhatároztam, hogy minden frissítő állomáson lesz majd eszem-iszom.
Pukk, tipródás, taps, csoszogás, kocogás, futás. A rajttól Geri sógor jött velem, szakszerűen bemondva a tempót, féket vetve a hamarosan jelentkező nekiiramodhatnékomnak. Kisütött a nap, hűvös szél fújt, jó sok ember integetett: jó kedvem lett nagyon. A tervezett temmpónál végül gyorsabbak voltunk valamivel, de ez nem zavart. Úgy éreztem, ma enyém a világ, nem veszíthetek. Váltásnál Geri el, HB be. Két tényezőre felfigyelhettem volna, már ekkor. Egyrészt HB a társaság leggyorsabb tagja, másrészt a bollyal futás nem tetszett. Ebből hamar az lett, hogy az időtervet konkrétan leszarva, HB erőtlen tiltakozását félresöpörve megkerültem a 4:30-as bolyt, majd dinamikusan gyorsulva elindultam dél felé. Mit nekem a gagyi 6:30-as tempó, megy az hat körül is. Mit nekem a 4:30:00, amikor a 4:15:00 is lesz. És tényleg, így is állt a dolog. A váltóhelynél még... A Szabolcs-HB csere után leugrott rólam a polár, amit Szabolcs később levitt magával. Ő is érdeklődve kérdezte, hogy a.) miként kerültem ide ilyen gyorsan, illetve b.) nem lesz-e baj ebből? Hah, badarság. 19-nél jött be Gergő, rá jutott a leghosszabb szakasz, benne a féltávval. Gergővel párhuzamosan érkezett a lassulás, bár féltávnál még mindíg a 4:30-as boly előtt voltunk. Olyan 24-nél végül elment mellettünk a boly, én pedig nem hallgattam a bolyvezér ultrás kollégára, miszerint csatlakozzon mindenki, mert észak felé szembeszél lesz, együtt könnyebb. 29-nél már csatlakoztam volna, de akkor már nem bírtam utolérni őket. Gergő próbált ösztökélni, de döglött lovon ugyebár nem lehet lovagolni. Komoly sajnálatomra a 30-at gyengébb eredménnyel értem el, mint a teszt-harmincas ideje volt. Ráadásul kifingtam, míg a tesz után tök fittnek éreztem magamat. Valahol ilyentájt módosult a célom a "jó lesz a 4:45-is.." függvényre. 33 körül beváltott a húgocskám, Gergő pedig elszaladt előre, mondván, ha már eddig eljött, elfut a célig, fene menjen villamossal. Azaz rékészülés nélkül tolt majdnem 24 kilit. A tesóm pedig megörökölte a holtpontot, ami nem is pont volt, hanem inkább holtszezon. 34 és 38 között tartott és nagyon megviselt. Ekkor már csupán azért küzdöttem fogcsikorgatva, hogy futva haladjak, ne sétáljak bele. A mélypont eleje egybeesett a futóbolondos megasztár szpíkerleány munkásságával. Kicsi híjján eret vágtam rajta, de aztán cserencsére eltávolodtunk annyira, hogy ne halljam a mestert. Később megtudtam, hogy komoly topikolás lett a beszólásomból a furóbolondoknél. Sajnáni sajnálom, de elnézést nem kérek. A liba objektíve szornyű volt. 37-nél jött a krízis: a Nyugati-téri felüljáró. Ezúton üzenem kocsisárpinak, hogy kapja be. Körülöttem komoly Sztálingrád-feeling bontakozott ki. Volt aki sírva fakadt, volt aki feladta, volt aki röhögöt kínjában. Valahogy fölkúsztam, lecsúsztam, nyolcperces ezer. Paradox módon még segített is, mert kizökkentem a hullamerevségből. Az utolsó pár kilin újra futónak éreztem magam, a vége 4:42.32 lett. Szinte másodpercre annyi, mint 1989-ben, az emlékezetes elsőn. A célban először is elsírtam magam, majd összeomlottam.
Vicces tanulságként levonható, hogy húsz év alatt semmit sem öregedtem... Meg persze levonható egy csomó más tanulság is.
Előtte azonban még1x köszönet a futótársaknak, valamint Krisznek, aki aznapra a ruhatáros szerepre volt kárhoztatva. Szuper volt látni az integető kisfiamat az út mentén. "Akkor apa most nyert, ugye?" És nagyon hálás vagyok a pereputtynak is, aki kilátogatott. Bár elkerültük egymást, jól esik a tudat is, hogy ott voltak, és drukkoltak nekem.
